Kész. Megőrülök...

Saccpekábé 3 napja vagyok itthon, de már most alig várom, hogy megkezdődjön a következő szemeszter, és mehessek vissza az egyetemre. Rettenetes, hogy anyám mennyire kikészíti az idegeimet.

Nem elég az, hogy reggel fél nyolckor képes barbár módszerekkel (azzal a tipikus magas visító hangjával), cirka 5 óra alvás itán kivágni az ágyból, de ráadásul reggelre már egy tanulási tervvel várt...
Nehéz témánál 1 óra tanulás, 5 perc pihi, könnyűnél 2 óra tanulás 20 perc pihi.
Ez még nem is lenne rossz, de képes megszabni, hogy mikor kivel beszélhetek... "Mert ha eredményesen akarsz készülni, ki kell kapcsolnod a telefonodat! Nem vagy te lelkisegély, akit óránként fel lehet hívni! Tegnap is egész nap a telefonodon lógtál!"
Hátbazmeg... Nem tényleg nem vagyok lelkisegély. Inkább pár ember BARÁTJA vagyok. És a BARÁTOKRA lehet számítani, ha gáz van.

De úgy látom, számodra valamiért ismeretlen ez a fogalom... (Itt tenném hozzá, hogy az egésznapos telefonpon való lógás kábé 3 db tízperces hívást jelent. Anyám szeret túlozni.)


Ráadásul állandóan előttem minősítik a barátaimat... És a legdurvább, hogy elvárják tőlem, hogy én is beleszóljak...
Mert, ha nem szólok bele, akkor hozzám vágja anyám, hogy "Jaj, veled nem lehet már beszélgetni, mindenen megsértődsz".

Bazmeg, melyik univerzumból jöttél??? Csak mert az enyémben a barátainkat nem beszéljük ki a hátuk mögött. Legalábbis nem negatívan, szidó jelleggel mint ahogy ti teszitek.
És jajnekem, hogy ezt szóvá mertem tenni.(Amúgy tényleg nagy hülye vagyok... Nem kellett volna, de már nem tudtam megállni...) Elkönyveltek hisztis picsának, kiröhögtek, és megállapították, hogy nehéz 2 hónap következik... Számukra. WTF???


URRRAMISTEN, én ezt nem bírom ki... Inkább írassanak velem 55-ször biostat zh-t, csak itthon ne kelljen lenni. Mert nem bííírom... Ez az állandó korlátozás, az, hogy anyám mindent meg akar szabni, a keserűségük... Hogy akármit is csinál vagy mond anyám, valahogy mindig úgy forgatja a szót, hogy én legyek a hibás.

Rengeteget veszekszünk. Azért mert én túlontúl makacs vagyok ahhoz, hogy szó nélkül hagyjam azt, amit mond. Nem bírom, ha ennyire korlátoznak, vagy ha magyarázat nélkül mondják meg mit csináljak. Ha MEGPARANCSOLNAK valamit. Ezek elől szabályosan menekülnöm kell...
Nem vagyok olyan, mint a tökéletesen idomított bátyáim, akik már zsigerből mondják az igent mindenre. És ezt ő is tudja, és naaaaagyon zavarja.


Anyám mellett csak akkor lehet túlélni -mármint ha nem áll szándékodban behódolni-, ha egy vastag falat emelsz magad köré. De ügyelni kell arra, hogy kurvavastag vasbeton legyen... Áttörhetetlen, átmászhatatlan.

Nekem ez kábé csak 4 éve van meg. Azóta vagyok állítása szerint "érzéketlen ember".
Hát igen... Köszi anya.

Mindig úgy irigyeltem azokat, akik szerettek haza menni. Vagy otthon lenni. Akiknek idilli volt a kapcsolatuk az anyjukkal.

Nem akarok én a barátnője lenni... Csak kis megértést, SZABADSÁGOT várnék... Hogy ne legyen öri-hari, ha nem hívom fel őket minden nap, vagy ha esetleg nem egyezik valamiben a véményünk... Olyan nagy kérés ez?


Nem hiszem...